Ez a blogírás nekem mostanában lassan megy.Bár a betűket most sem látom élesem, szóval nem tudom meddig bírom cérnával.

December 28-án végre megműtötték a szemem. A Margit-szigeti Danubius Hotelben laktunk anyuval 3 napig. Maga a műtét nem volt vészes, semmit nem éreztem, bár érdekes érzés volt, ahogy nyúlkáltak jobbra-balra.

Mindenesetre a legjobb dolog az egészben az volt, hogy végre találkozhattam Szöszivel. Megbeszéltük, hogy a Duna partján elindulunk egymás felé, és majd féluton találkozunk. Na hát én ugye szokásomhoz híven bambulva csattogtam előre, aztán jött ez a bolond, és nekemrontott ,én meg majdnem rosszul lettem. Annyira jó érzés volt, hogy végre megölelhetem, miután már annyira vágytunk ere. Voltunk itt is ott is, volt a hotelben is nálunk, wellnesseltünk is meg minden. Elvarázsolt. A műtét után ő vigyázott rám, és amikor a legrosszabbul voltam, ő kísérgetett, szerzett nekem szállást a koliban, stb. Nem is tudom mi lett volna velem, ha ő nincs.

Annyira írnék másról is, de a fejemben csak ő van. A többi mellékes. Annyira más, annyira érzelmes, annyira figyel rám. És nekem ezek annyira új dolgok. Legszívesebben mindent megtennék érte, mert úgyérzem ő igazán megérdemli.

Azt hiszem mégiscsak felmászok annak a fának a tetejére, mert nem tudom megállni, hogy ne lássam azt a gyönyörű kilátást.

Nem tudom mi lesz, ne is kérdezzétek. Valahogy majd lesz. De azt tudom, hogy nekem ő kell, és képes vagyok bármit megtenni. Nem hisztizek, nem akaratoskodok, nem féltékenykedek. Azt akarom, hogy érezze, mellettem boldog lehet.

Folyt köv, ha összraktam fejben...